Magyar
English
Írta: Ozgyin Erika
Elgondolkodtál már azon, milyen lehet egy látássérült embernek végigmenni az utcán, mit érezhet, hogy nem láthatja a környezetét? Mit éreznél te, ha egyszer ilyen helyzetbe kerülnél? Mit tennél? Most egy órára kipróbálhatod, csak látogass el a Láthatatlan Kiállításra.
Én megtettem, és hihetetlen élményben volt részem. Kísérőmmel, Bogdán Istvánnal beszélgettem a kiállításról, a tapasztalatokról, arról, hogy mit kéne tennünk nekünk látó embereknek és nekik, látássérülteknek. Elmondta, hogy a kiállítást egy német házaspár ötlete alapján építették meg Magyarországon. A házaspár férfi tagja megvakult, és a felesége szerette volna megtapasztalni milyen így a férje élete. Ezért elsötétítették a saját lakásukat egy hónapra, és úgy éltek, mint amit mi is megismerhetünk a kiállításon. Ez egy hét helyszínből álló alapinstalláció, amit bővíteni lehet. Járhatunk tanyaudvaron, tisztáson, vadászházban, városban, szoborparkban, amerikai konyhában és a bárban kedvünkre elfogyaszthatunk egy italt a kísérőnkkel.
A kiállításnak 2007 óta körülbelül százötvenezer látogatója volt. Célközönsége az általános iskolás korosztálytól, egészen a felnőttekig terjed. Külföldről is érkeztek már látogatók, például Szlovákiából, Ausztriából, Csehországból és Romániából. Naponta megközelítőleg százötven főt tudnak fogadni, ez azt jelenti, hogy egy csoportban a maximális létszám nyolc fő, ami még kontrolálható, és a látogatók is jól érzik magukat. Kérdésemre, hogy milyen érdekességekkel tudnak szolgálni, kísérőm az alábbiakat sorolta fel: „Különleges programunk a láthatatlan vacsora, ahol látóként megtapasztalhatod, milyen vak emberként beülni egy étterembe. Porcelán tányér, kés, villa van előtted, és persze te választod meg, mit szeretnél enni. Aztán az est fénypontjaként lehet egy jót táncolni, természetesen élőzenére. A másik szolgáltatásunk a gyógyító és frissítő masszázs, ami ugyancsak teljes sötétségben zajlik. Itt a teljes relaxációt el tudod érni azzal, hogy nincsenek külső ingerek. Valamint tavasztól őszig lehetőség van végigmenni egy akadálypályán bekötött szemmel, fehér bottal, és kutyás bemutatót is megtekinthetnek az érdeklődők.”
Megváltozott-e az emberek látássérültekhez való hozzáállása miután ellátogattak a kiállításra?
„Nekünk kell elmondani, hogy ti látó emberek hogyan tudtok nekünk segíteni, vagy épp hogyan nem. Én egy kicsit a játék oldaláról közelítem meg minden egyes csoportvezetésemet, és a kollégáimnak nagy része is többnyire így gondolkodik. Nem szeretem ezt elkomolykodni, mert ennek nincsen értelme. Egy órára bejössz ide, és megtapasztalod milyen a vakság, szerencsére játékos körülmények között. Nem az a célunk, hogy te magadba fordulva sétálj ki innen, hanem, hogy tényleg jól érezd magad, és tapasztald meg milyen egy városban közlekedni, hogy milyen egy vak embernek egy hatalmas nyílt térben tájékozódni. Vagy itt van az utolsó helyszín, a bár, ahol azt is próbálhatják az emberek, hogy milyen fémpénzzel vásárolni.”
Volt valamilyen rossz tapasztalatod a pénzzel?
„Nem tudok ilyet mondani. Én huszonnyolc éve vagyok vak, tizenhat-tizenhét éves korom óta saját magamnak osztom be a pénzemet, de még sosem tapasztaltam negatív dolgot az emberekkel kapcsolatban. A forintnál ténylegesen egyforma minden, nincsenek méretbeli különbségek. Azt szoktam mondani, hogy sokkal nagyobb görcsben van az az ember, aki a pult a másik oldalán áll, mint én. Sokkal jobban aggódik azon, hogy biztosan jól adjon vissza. Szerencsére családtagjaink, kollégáink, barátaink látnak, és elrakják nekünk a pénzeket, így tudom, mit adok ki a kezemből. Az egész csak bizalom kérdése, nekem el kell hinnem, hogy a pult másik oldalán ötezrest adott vissza és nem ötszázast vagy ezrest.”
Érezhető-e valamiféle javulás a látássérültek elfogadásában?
„Azt gondolom, hogy akikkel a kiállítás keretében találkozom, azokra nem tudnék rosszat mondani. Lassan-lassan elérjük, hogy jön egy olyan generáció, amely új szemléletmódot visz be a vak és látó társadalom közé. A kiállításnak is ez a nagyon nagy előnye, hogy megmutatja ez nem más világ, csak két különböző társadalmi réteg. Azt gondolom, hogy pont ez a dolgunk, hogy mi vakok nyissunk felétek, hogy ti megtudjátok, hogy nem a fülemnél, nem a kabátomnál kell átcipelni az utcán, hanem meg kell kérdezni azt, hogy segíthetsz-e, és hogy hogyan.”
Hogyan segíthetünk nektek?
„Segítségnyújtáskor az a jó, ha én fogom meg a könyöködet, vagy a válladat, vagy én karolok beléd, mert akkor te vagy előttem egy lépéssel, akkor ténylegesen te vezetsz engem. Viszont ha te karolsz belém, vagy te fogod meg csak a vállamat, kezemet, akkor, tulajdonképpen, én vezetlek téged.”
Mi lenne az a legfontosabb teendő, ami megkönnyítené a látássérültek helyzetét?
„Nem fizikális dolgokra kell gondolni, hanem szemléletváltásra. Azaz arra, hogy ne nézzék csodabogárnak, különleges fajnak a vak embert. De ezért nekünk kell dolgozni, és nem a látó embereknek.”
Hogyan próbálnak tenni ezért? István szerint minél több fórumon meg kell jelenniük, és beszélgetni a látó emberekkel, hogy nyitottabbá tegyék őket a látássérültek felé. Amíg ők nem tudatosítják bennünk mit kéne tennünk, addig mi magunktól nem biztos, hogy rá tudunk jönni. Szerinte Magyarország nem olyan rossz egy látássérült ember számára. Budapestet is közlekedhetőnek tartja, hiszen az akadálymentesítés már egyre több helyen megoldott, még ha nem is olyan látványosan.