• huMagyar
  • enEnglish

Láthatatlan Kiállítás Budapest

Láthatatlan Kiállítás – amikor az érzékeid vezetnek…
Láthatatlan Kiállítás Budapest > Érdekességek > Sajtó > BÍZZ VAKON! – KARAKTERFEJLŐDÉS A SÖTÉTBEN

BÍZZ VAKON! – KARAKTERFEJLŐDÉS A SÖTÉTBEN

Bújócska előtti bekötött szemünk meg sem szokta a sötétséget igazán, már téptük is le róla az árnyat adó anyagot, hogy futhassunk a többiek felderítésére. Csók közben az a meleg, puha árnyjáték segít nekünk befelé és a párunkra figyelni. A sötétnek azonban több árnyalata van. A Láthatatlan Kiállítás látássérült tárlatvezetők segítségével kalauzol el minket egy másik világba.

Megszoktuk, hogy életünknek megannyi árnyalata, színe és mélysége van. Hogy tónusviharban robogunk az utcán a munkába, ahol élek, formák és érzések sokszínűsége tükröződik körülöttünk megannyi arcon. S legalább ilyen magától értetődő része mindennapjainknak a nonverbális kommunikáció. Hiszen szemünk világa ép, s bár párunknak segédeszköz kell a kép tisztaságához nem szoktuk meg a vaksötétet.

Hálátlanok vagyunk. Jól funkcionál a testünk s ezért nem is törődünk vele, milyen csodálatos dolog, hogy szemünk szolgál minket minden nap. Amíg ez el nem veszik. A Láthatatlan Kiállítás helyezte merőben új perspektívába a látásomat.

Pedig szóltak…

A kiállítás előterében a tárlatvezető mindent elmondott s minden eshetőségre, szabályra és ajánlásra felhívta a figyelmünket, hogy a kiállítás igazán élvezhető legyen a csoport számára. Amikor azonban meg kellett tennünk az első pár bevezető lépést a tárlat kezdete felé, és szép lassan kiteljesedett tudatomban a tény, hogy semmit nem látok, úrrá lett rajtam valami légből kapott páni félelem.

És egyetlen dolgot akartam csak: minél előbb kijutni innen.

Pár másodpercig dermedtem álltam a fal mellett s lábaim csak akkor indultak el, amikor párom biztonságos közelségétől egy türelmetlenkedő csoporttag erőteljes megindulása félre sodort.

Kicsinek, elveszettnek és magatehetetlennek éreztem magam. Így teltek az első percek. Bizonytalan támolyogtam a sírás határán, s még a ricsajozó gyerekek hangja sem tudta elnyomni ziháló légzésem. Szánalmasnak éreztem, hogy ennyire földhöz vág, amikor ilyen messzire merészkedem a komfortzónámtól. Úgyhogy erőt vettem magamon és célokat tűztem ki magam elé.

Leleményességünk felfedezése

Első célom az volt, hogy koncentráltan figyelni tudjak látássérült tárlatvezetőnk hangjára és utasításaira. Ha ő nem fél  már pedig miért is tenné –, akkor nekem sincs okom rettegni. Miután ez félig-meddig sikerült, és már a körülöttem lévő tárgyak beazonosítása is ment, miután jól beléjük rúgtam, újabb célom az volt, hogy el tudjam helyezni magam a térben.

Csodálatos volt a felfedezés, hogy viszonyítani tudok, sőt, ha a terem körbejárása és a tárgyak felismerése után kezdtem el pozicionálni társaimat, meglepően emberi és valósághű képek kezdtek kirajzolódni belső tekintetem előtt.

Amikor azt sem tudom, én hol vagyok, szinte lehetetlennek tűnik elhelyezni magam körül a többi embert  főleg, ha két örökmozgó gyerek is a csoport tagja –, de bármily meglepő, nem az. Amikor kezdtem magam biztonságban érezni és szép lassan megnyugodni, már a cipők súrlódásának erősségéből, mások szuszogásából és az általuk csapott zajokból nagyjából el tudtam magunkat helyezni egy teremben.

Eszembe jutottak a nem rég, államvizsgára tanult emberi zónák, majd rögtön az, mennyire zavar most is, hogy valaki könyékig gázol az én  egyébként féltve őrzött intim zónámban. Arcon csapott a felismerés, hogy legtöbbünk  ha csak segítő szándékkal is, de pont ezt teszi az utcán sétáló látássérültek többségével.

Gondolatomat félbeszakította egy kis, finoman gravírozott gyűrű érintése. Ösztönösen kaptam a kéz után és számoltam az ujjakat, hogy vajon jó helyen van-e az a kis fémdarab, vajon az az ember van-e itt most tőlem alig egy lépésre, akit következő célomként meg akartam találni. Vagy kínos félperc után esdekelve kérhetek bocsánatot egy vadidegentől. Szerencsémre célba értem.

Út egy más világba

A tárlat további részében már bátrabban és erőteljesebben lépdeltem. Határozottan ragadtam meg tárgyakat, hogy megtudjam, mik is azok, és élvezettel kalandoztam a formák, hangok és anyagok világában. De ehhez kellett az, hogy ott legyen velem a valóságom egyik megszokott és egyben legfontosabb darabja.

A további helyszíneken végighaladva nem féltem a nehézségektől, az akadályoktól.

S bár olykor inogott a lábam és meg-megremegett izgatott kezem a sötétség hirtelen kaland lett az átokból. S tapogatózás közben felkapcsolt bennem a lámba és emlékeim összevetítették a láthatatlan képet.


Hogy miért meséltem el mindezt?

Mert rohanunk minden nap dolgozni, haza, a tömegközlekedéshez, barátokhoz, a boltba és közben elfelejtjük meglátni a csodát, mert természetes, hogy ott van. De van, aki más módokon éli meg az egyes csodákat, mint mi. S velük ellentétben nekünk van lehetőségünk megtapasztalni világukat. Miért ne élnénk ezzel? Mert szeretném, hogy senki nem fossza meg magát a felfedezéstől, hogy az érintés biztonságos szeretete és melege, mennyivel mélyebb a sötétben.

Ha szeretnél csatlakozni a Láthatatlan Kiállítás évi közel 50 000 látogatójához, látogass el a tárlat honlapjára és foglald le jegyed, hogy új tapasztalatokat szerezz a 20 látássérült tárlatvezető egyikének segítségével.

Na, beköthetem a szemed?

Kiemelt kép forrása: budapest.gotohungary.com


Szerkesztette: Zrínyi Lilla