Laczkó Rozália és Németh Mihály mindketten a fővárosi Láthatatlan Kiállításon dolgoznak tárlatvezetőként. Misi főállásban, Rozi viszont csak hétvégente, ugyanis ő hétközben egy call centerben tevékenykedik. A friss jegyespár derűsen újságolja: ez év január 5-én tartották az eljegyzésüket.

Ám még mielőtt a közelgő ünnepre terelődne a szó, arra kérem vendéglátóimat, meséljenek egy kicsit magukról. Merthogy a sorsukban van egy meghatározó közös vonás: mindketten felnőttként veszítették el a látásukat.

Laczkó Rozália és Németh Mihály/ Fotó: Molnár Anikó

Sziluett a fényben

– Tizenöt évvel ezelőtt, 28 éves koromban kezdett el romlani a látásom látóidegsorvadás következtében – kezdi Misi. – Sajnos az orvosok nem tudták megállítani a folyamatot, így 5-6 év alatt 90 százalékban megvakultam. Jelenleg a kinti (természetes) fényben látok alakokat, de így, hogy itt bent szemben ülsz velem, téged nem látlak. Viszont ha egy picit oldalt fordítom a fejem és úgy nézek rád, akkor egy pici sziluett megvan. De csak egy pici, mert kevés itt a fény.

– Annak idején az építőiparban dolgoztam, de a történtek miatt fel kellett hagynom a korábbi munkámmal. 2009 tavasza óta vezetek tárlatokat a Láthatatlan Kiállításon. Két gyermekem van: 20 és 17 évesek. Nagy örömömre a lányom velem él, de a házasságom tönkrement, nem feltétlenül a látásom elvesztése miatt, de azért az is hozzájárult. Egy ilyen probléma nagyon meg tudja találni a pici repedéseket egy kapcsolatban.

– Rozival 2008. október 22-én ismerkedtem meg egy a látássérülteknek szervezett tehetségkutatón, ahol mindketten nézőként voltunk jelen, és egy közös ismerősünk énekelt a versenyen.

Hiányzik az önállóság

– Huszonkét évesen veszítettem el a látásomat: bevérzett az üvegtest – veszi át a szót Rozi. – Jó néhány műtéten és rengeteg vizsgálaton átestem, de az orvosoknak nem sikerült kideríteniük a probléma okát, és emiatt nem is nagyon tudtak kezelni. Egy év leforgása alatt lettem teljesen vak: a fiam akkor volt 3 éves. Később, már vakon, szültem egy kislányt. Misihez hasonlóan én is vidékről jöttem, 2007-ben költöztem Budapestre. Időközben elváltam, de nem az állapotom miatt, hanem mert alapvetően rossz házasságban éltem.

– Eleinte borzasztó rosszul viseltem a vakságomat: rettenetesen szégyelltem, hogy nem látok. Másfél évig nem mentem emberek közé, az első időben csak a rokonaimat látogattam meg. A családom egyébként sokkal hamarabb elfogadta ezt az állapotot, mint én. Ma, amikor megkérdezik, mi hiányzik a legjobban a látó időszakomból, mindig azt válaszolom: a teljes önállóság.

Lecsengett a varázsa

– Gyerekkoromban nagyon szerettem és élveztem a húsvétot. Rendszeresen festettem tojást: matricákkal díszítettem vagy gyertyaviasszal rajzoltam rá mintákat. Amikor a lányom kicsi volt, egyszer-kétszer együtt is festettünk, olyankor mindig segítettem neki, de egy ideje felhagytam ezzel a hagyománnyal.

– Vidéken a hagyományos húsvéti ételekkel: sonkával, főtt tojással, kocsonyával vártuk a locsolókat. Általában szendvicseket vagy kiflikarikákból ún. falatkákat készítettem nekik. Ezeket önállóan meg tudtam, tudom csinálni vakon is, a sütés és a főzés ma sem jelent problémát. Amióta Misivel együtt vagyunk, a húsvét számunkra amolyan utazós ünnep: mindkettőnk édesanyját meglátogatjuk ilyenkor, így az otthoni főzőcskézés nem igazán fér bele az időnkbe.

– Ma már másképp viszonyulok a húsvéthoz mint régen: nem érzem annyira magaménak, mint például a karácsonyt. Ma már nem jelent számomra akkora élményt, mint kislány koromban.

Laczkó Rozália/ Fotó: Molnár Anikó

Tojás a harisnyában

– Ettől függetlenül idén úgy döntöttem, a változatosság kedvéért festek néhány tojást. Méghozzá úgy, hogy kipróbálok egy új díszítési módot – utal az asztalon fekvő gyermekláncfű-csokorra. – Az egyik mutatóujjamat belemártom ebbe a pohár vízbe, miközben a másik kezemben fogom a nyers tojást. A virágot ráhelyezem a tojásra, és addig nyomkodom a nedves ujjammal, ameddig a növény rátapad a héjára. Ezután egy, már használaton kívüli nylonharisnyával rászorítom a virágot a tojásra, majd azzal együtt teszem a festékbe: például a (vörös)hagyma- vagy céklalébe. A harisnya átengedi a folyadékot, de a színezés végén a virág alatt a tojás festetlen marad: így máris készen van a minta.

Nem divat a locsolkodás

– Emlékszem, a 80-as évek közepén húsvét hétfőn szódásüvegekkel felszerelkezve, csapatostul kerekedtünk fel a srácokkal, és a lányismerőseink szeretettel vártak bennünket. Amikor a fiam óvodás volt, mind a ketten ünneplőbe öltöztünk és sorra jártuk a rokonokat. 33-34 évesen gyengénlátóként még biciklivel közlekedtem. Amíg tudsz biciklizni, addig tied a világ – teszi hozzá csendesen. – Aztán, ahogy fokozatosan romlott a látásom, egyre kevesebb helyre mentem. Azóta eltelt 10 év, ma pedig már nem divat a locsolkodás. Már vidéken sem igazán. A nők bezárkóznak, és nem szívesen látják a locsolókat, legfeljebb csak a rokonokat. A lányok utálják, hogy „büdösek”, ezért ódzkodnak néhány csepp kölnitől.

– Rozit azért meg szoktam locsolni – jegyzi meg mosolyogva. – Fél deci hideg vízzel… Sőt, locsolóverset is mindig mondok: hol egy egyszerűbbet, hol egy pikánsabbat. Cserébe tejcsoki-tojást kapok tőle, de lehet, hogy idén egy festett tojással lep meg?

A tojások/ Fotó: Molnár Anikó