Magyar
English
Látássérült édesanya vagyok, három gyerekkel…karanténunk története 2. rész
Reggel az erkélyen teregetve meghallottam, hogy a 92 éves szomszéd bácsink éppen próbál megkérni valakit, hogy menjen le neki a gyógyszertárba. Nem értette az illető, hogy mit szeretne, így lementem a bácsihoz és megkérdeztem, mire volna szüksége. Gondoltam, úgy is mindennap lemegyünk, betérhetünk oda is…
A gyógyszertár előtt állva kiabálást hallottam bentről, a biztonsági őrnek kiabált a gyógyszerésznő, hogy hívjon be engem a három gyerekkel. A pulthoz érve hosszas beszédet kezdett arról, hogy ne mászkáljak a gyerekekkel, hogy ne vállaljak ilyesfajta szolgálatokat és, hogy mennyire veszélyes és helytelen eljönnöm otthonról a gyerekekkel.
Még kijárási korlátozás nincs bevezetve, senkihez nem megyünk közel, zsebemben a fertőtlenítő, amit útközben többször is használunk, ha valamit mégis megérintettek volna a tilalmak ellenére. Nem értettem, mit is várna el tőlem a hölgy, azonkívül, hogy respektálom az aggodalmát…
Gondolom, nem kell hónapokat négy fal között tölteniük…
***
A járvány 2. fázisába lépett. – olvastam ébredéskor. Újabb elhatározás, nem pánikolok.
Már majdnem tartjuk a napirendet, bár igények szerint módosítunk.
Az udvaron tartottam tornaórát. Márton jókat vihogott, ahogy demonstrálásként ugráltam… Gondolom a szomszédok is… Legalább ők is szórakoztak…
Ebéd után Kinga életében először gyümölcssalátát készített meglepetésként. Banánt, almát és kivit darabolt egy tálba. Kezdetnek jó, és így a többiek is megeszik. Tanulás és ebéd után megint nő a feszkó: a nagy bámulja a monitort, a kicsi kirakózik, én dolgoznék pár percet, de a középső tornaórát akar tartani mindnyájunknak. Kinga (mint annyian) nehezen érti, hogy, ami neki alapvető szükséglet (állandó mozgás), az másnak nem az, sőt néha idegesítő…
Így telik a délután, aztán megérkezik a családfő, elkezdődik a hétvége. Ez máskor felszabadító és vidám. Milyen lesz most? Egy hétvége programok, vendégek, sőt játszótér nélkül…
A hétvégi reggeleket azzal kezdem, hogy olvasok valami lelkit, aztán megnézem az aktuális járványügyi statisztikát. Az elsőt nem magyarázom, a másodikat azért teszem meg, mert a nap további részében nem foglalkozom ilyesmivel. Ma azért sikerült felbosszantanom magam, mert az első cím határozta volna meg a hangulatom, ha hagyom. Így szólt:
“Száz fölé nőtt a magyar fertőzöttek száma!”
Ha nem az előző sorban olvasom, hogy 105 betegről van szó, összeugrott volna a gyomrom. Így csak megint az a kérdés ugrott elő a fejemben: miért kell pánikot kelteni?! Előtte, teljesen véletlen a félelem hatásáról hallgattam valakit beszélni (a felvétel másfél éve készült).
A parkban kevés embert, de rengeteg virágba borult fát találtunk. Úgy illatoztak, mint minden igazi tavaszon. Míg a gyerekeim fára másztak, én próbáltam élvezni azt az apró szeletet, amit a világból éppen elérek. Próbálom nem irigyelni azokat, akik beugranak az autójukba, és meg tudják mutatni gyerekeiknek, milyen egy ennyire korán jött tavasz az erdőben is. Borzasztóan szeretem az erdőket és hegyeket, az illatukat, a csöndjüket, a békét és erőt, amik a fákból, növényekből és a földből sugárzik felém.
Felültem én is egy fa ágvillájába, hátamat nyugtattam a meleg erős törzsön.
***
Kapom az e-maileket, hogy nehéz a gyerekekkel – én magamat viselem nehezen.
Reggel hétkor felébredt Kinga, nyilván kipihente egy hét alatt a hétköznapok taposómalmát. Megelőzött akár a lelkitáplálékom felvételében, akár a statisztikáim elolvasásában. Annyi időm volt előtte, hogy kinyissam az ablakot, hallgassam a távoli harangszót és kicsit a madarakat, míg beszívom a lehűlt levegő frissességét. Úgy tűnik, ilyen hétvégére kell számítanunk a közeljövőben…